Halgénbankok

Hibaüzenet

Notice: Undefined offset: 1 counter_get_browser() függvényben (/var/www/sites/all/modules/counter/counter.lib.inc 70 sor).

A 2014. január 1-elsejével alakult nemzeti Agrárkutatási és Innovációs Központ Halászati Kutatóintézetének jogelődje, a Halászati és öntözési Kutatóintézet (még korábban Haltenyésztési kutatóintézet – HAKI) az 1960-as évek közepétől kezdte meg a pontyfajták, majd az 1980-as évek elejétől a tokfélék élő génbankjainak céltudatos kialakítását és fenntartásukat folytatja a mai napig. A génbankok kialakításával és fenntartásával kapcsolatos eredményeknek köszönhetően az Intézetet ma már nemzetközileg is „nívós” helyen tartják számon, a tématerületeken dolgozó munkatársaink több hazai és nemzetközi pályázatban vettek részt, valamint szakértőként is közreműködtek a ponty fajtajavítására, a tokfélék megőrzésére, ill. nevezett fajok akvakultúrás termelésének fejlesztésére irányuló projektekben.

Ponty-génbank

Az intézet ex-situ ponty génbankját Dr. Bakos János hozta létre a ’60-as években. A génbank kialakításának fő célja kezdetben az volt, hogy összehasonlítsák a hazai, majd később a külföldi fajták termelési mutatóit, javítsák azok genetikai állományát, majd ezekből a vonalakból, illetve fajtákból kiemelkedő termelési tulajdonságokkal bíró „hibrid” pontyokat állítsanak elő. Az idő múlásával a génbank szerepe gyakorlatilag nem változott, ma legfőbb feladata a stressz és betegség-rezisztens, valamint intenzív termelésre leginkább alkalmas hibridek előállítására irányuló kutatás alapjául szolgáló fajták fenntartása, illetve a génmegőrzés. A génmegőrzési munkák során kiemelt feladatunknak tartjuk a hazai vadpontyfajták fenntartását és minél alaposabb genetikai jellemzését, mely megfelelő alapot biztosít ezen fajták megőrzéséhez. A költséges élő génbank mellett létrehoztuk és fenntartjuk a mélyhűtött génbankot, amelyben a magyarországi őshonos pontyfajták spermáját őrizzük. A génbankban jelenleg 16 hazai, valamint 6 külföldi fajtát tartunk fenn.

 

Tok-génbank

A tokfélék génbankjának kialakításával kapcsolatos kutatások kezdetben csak a kecsege mesterséges szaporítására és ivadéknevelésére, majd később – ezzel párhuzamosan – a vicsege (viza és kecsege hibridje) áruhal-nevelési technológiájának kidolgozására irányultak. A tokfélék élő génbankjának kialakítására irányuló tevékenység eredményeképpen jelenleg négy őshonos (kecsege, viza, vágótok, sőregtok), valamint két külhoni faj (lénai tok és lapátorrú tok), ill. néhányuk különböző földrajzi populációinak egyedei nevelkednek az Intézetben szigorúan őrzött körülmények között. A tok-génbanki állomány fenntartásához – többek között – olyan kutatási diszciplínák is kapcsolódnak, mint pl. szaporodás-biológia, takarmányozás, technológia-fejlesztés, immunológia, genetika, valamint az akvakultúra műszaki fejlesztése.

 

 

 

Tokfélék génbankja

 

Tokfélék természetes állományainak helyzete

 

A tokfélék a XIX. század közepéig-végéig igen jelentős szerepet játszottak a Duna-menti országok gazdasági és társadalmi életében, történelmében, azonban a XX. század elejétől állományaik drasztikusan csökkenni kezdtek. Hasonló a helyzet a tokfélék leggazdagabb élőhelyéül szolgáló Kaszpi-tengeren és annak vízrendszerében, valamint egész elterjedési területükön is. Napjainkra a tokfélék néhány faja a teljes kipusztulás szélére került; többségük, ill. egyes populációik pedig közel állnak ehhez. Ebben a túlhalászáson és elképzelhetetlen mértékű orvhalászaton kívül a folyószabályozásoknak, gátépítéseknek, vízszennyezéseknek és egyéb antropogén hatásoknak egyaránt szerepük volt.

 

A tokfélék 27 ismert faja közül Magyarországon az alábbiak őshonosak: viza (Huso huso), vágótok (Acipenser güeldenstaedti), sőregtok (A. stellatus), sima tok (A. nudiventris) és kecsege (A. ruthenus). A felsoroltak közül az első négy tipikusan vándorló, ú.n. anadrom tokféle. A tengerben ivaréretté váló egyedek hosszabb-rövidebb távolságokra felúsznak a folyókba, ahonnan a szaporodás után a következő ivásig visszatérnek a tengerbe. A folyók megfelelő ivóhelyein kikelt ivadék is csak rövid ideig tartózkodik az édesvízben; részben passzív, részben aktív módón rövid időn belül szintén a tengerbe vándorol. Állományaik igen jelentős megritkulása mellett ez a sajátságos fajfenntartást szolgáló vándorlás az egyik legfőbb oka annak, hogy ezek a fajok napjainkban az ország területén már nem, vagy csak igen ritkán találhatók meg, hiszen a Duna jugoszláviai szakaszán 1969.-ben és 1983.-ben megépített gátak szinte teljes egészében elzárják a folyó felsőbb szakaszaihoz vezető utat.

 

Néhány anadrom fajnak azonban bizonyítottan léteztek, illetve vannak olyan populációi, melyek a kecsegéhez hasonlóan egész életüket az édesvízben töltik. Ilyen az A. nudiventris, valamint az A. güeldenstaedtii, melyeknek nagyon kis egyedszámú ú.n. rezidens populációi jelenleg talán még megtalálhatók a Duna középső szakaszán, illetve annak mellékfolyóiban.

Az anadrom ivási vándorlású fajokkal ellentétben az utolsónak említett kecsege – bár a szaporodási időszakban szintén vándorol az ivóhelyekre – egész életét az édesvízben tölti. E faj vizeinkben tapasztalható viszonylagos gyakoriságában – a rendszeres telepítések mellett – a megépült gátak is feltételezhetően pozitív szerepet játszottak, hiszen az áramlási viszonyok megváltoztatásával mintegy koncentrálták a halakat a Duna felsőbb szakaszaira.

 

A tokfélék állományainak jelenlegi állapotáért felelős antropogén hatások döntő hányadának a megszüntetése egyáltalán nem, vagy csak hosszabb távon lehetséges. Önmagukban a tokhalakra vonatkozó kereskedelmi korlátozások (pl. 1998. áprilisától a CITES - Convention on International Trade of Endangered Species of Wild Fauna and Flora) sem elegendőek az állományok rehabilitációjához. Ez csak az akvakultura eszközeivel lehetséges, amely egyfelől a piaci igények kielégítésén keresztül csökkentheti a természetesvizi populációkra nehezedő halászati nyomást, másfelől lehetővé teszi az állomány-pótláshoz szükséges népesítő anyag előállítását. Az anadrom tokfélék természetes szaporodásának fentiekben részletezett akadálya miatt hazánkban a természetesvizi telepítéseknek csak a nem vándorló fajok esetében lehet sikere, illetve van értelme.

 

A tokfélék génbanki fenntartásának jelentősége

 

Az ivarérett halak állományának kialakítása előfeltételét képezi az állomány-pótlásnak, amely egyúttal a genetikai sokféleség megőrzését is szolgálja. A mesterséges szaporítással előállított utódok nevelési technológiáját a végcélnak megfelelően szükséges kidolgozni, ill. módosítani. Az étkezési méretű hal intenzív termelése, ill. a természetesvizi telepítésre kerülő állomány nevelése sokszor különböző, néha egymással ellentétes követelményeket támaszt. Az első esetben például feltétlen követelmény az iparszerű tartási-nevelési feltételek ”elviselése”, a mesterséges tápon történő nevelhetőség stb., a második esetben pedig a legváltozatosabb, ill. folyamatosan változó természetes körülményekhez történő maximális adaptációs készség megőrzése.

 

A HAKI a ‘60-as években kezdte meg a tokfélék mesterséges szaporítására és ivadéknevelésére, majd – 1988-tól – a génbaki állományaik céltudatos kialakítására és fenntartására irányuló tevékenységet. Kezdetben a tokfélék mesterséges tenyésztésére-nevelésére irányuló kísérletek csak a kecsege népesítőanyagának (ivadék) előállítására korlátozódtak; elsődleges céljuk a folyamszabályozások, vízszennyezések miatt megritkult természetesvizi állományok pótlása volt. Az 1980-as évek elején a nagyértékű, intenzív rendszerekben is gazdaságosan termelhető, exportképes halfajok iránti igény vezetett a vicsege, valamint a lénai tok honosítási munkáinak megkezdéséhez. A vicsegével elért bíztató eredmények ellenére későbbi nagyüzemi termelése nem valósult meg az ivarérett anyaállomány hiánya, ill. a népesítö anyag beszerezhetetlensége miatt. Ezzel szemben a kecsegéből és a lénai tokból az 1980-as évek végére sikerült egy jelentősebb ivarérett anyaállományt felnevelni, amely megbízható alapját jelentette a további munkáknak, illetve a hazai toktermelés megkezdésének. Jelenleg két őshonos (kecsege és vágótok), valamint három nem őshonos (lénai tok, szibériai kecsege és lapátorrú tok) faj különböző korosztályait neveli az Intézet.

 

Az Intézet a program sikeres végrehajtásához jelentős infrastrukturális háttérrel (kísérleti tavak, vízkémiai és halegészségügyi, halbiológiai stb. laboratóriumok) rendelkezik. Az anya-, ill. anyajelölt állomány pótlását szolgáló mesterséges szaporításhoz, valamint 1 éves korig az ivadékneveléshez a recirkulációs rendszerű halnevelő üzem nyújt megbízható körülményeket. Az idősebb korosztályok nevelése és tartása földmedrű, vagy betonozott falú tavakban történik.

 

(2008.07.11. Dr. Rónyai András)

 

Kecsege (Acipenser ruthenus)

Lapátorrú tok (Polyodon spathula)

Lénai tok (Acipenser baeri)

Vágótok (Acipenser güeldenstaedti)

The development of the webpage (in 4 languages) has been supported by the AQUAREDPOT project funded by the European Commission (FP7-316266).